TŐKEFEJ MŰVELÉSES SZŐLŐGAZDÁLKODÁS
JAVASLAT a megyei értéktárba 
A Tőkefej műveléses szőlő (gyalogművelés) a helyi szőlőtermesztés fő változata volt a kordonos művelés megjelenéséig. Feltehetően az első szőlőkultúrák idején alakult ki, vagy már a betelepítés idején ez volt a fő művelési módszer. Zala észak-keleti sarkában sok település élt szőlő termesztésből, így Pakodon is fontos gazdasági ág volt. Ezt bizonyítja a Pakod-hegyi adomány kereszt, amelyet a Pakod és a Borbás hegyi gazdák állítottak a szombati fogadott ünnepek feloldása végett. Amit a történetéről tudunk, hogy a pannonok szőlő gazdálkodását a honfoglalás előtti szláv népek is folytatták, majd a betelepülő (és a Kaukázus vidékén feltehetően a szőlővel is megismerkedő) eleink is átvettek. A helyi szőlő termesztésről hiányos adataink vannak a levéltári kutatások hiányában. Feltételezhető, hogy a fertőzött víz fogyaszthatatlansága végett, a felnőttek bort ittak, amely a maiaknál kisebb alkoholfokkal bírtak. Később, a területen (XIX sz.) a fő termény a Bécsbe szállított csemegeszőlő lett. Ezt a gazda(g)ságot tette tönkre a filoxéra járvány, amely az Észak-amerikai fajok elterjedését eredményezte (Delawári, Izabella, Otelló…). Ezeket a fajtákat az oltás (ellenálló vadalannyal nemes vessző egyesítése) szorította ki. Így a csemegeszőlő előállítás az I. Világháborúig magas jövedelmet biztosított a környéknek, az 1970-es években szűnt meg véglegesen. Ettől kezdve a borszőlő termesztés lett a fő művelési cél. Természetesen ezzel párhuzamosan folytatódott a gyengeminőségű (napszámos) borok (siller, csiger) készítése is.
A tőkefejes termesztés alapja, hogy egy kb. fél méter magasan egy fakoronára emlékeztető tőkefejet hoznak létre, amelyen 3-5 hosszú- és 3-5 rövidcsapot hagytak, az ezekből fejlődő szőlővesszőket lazán egy karóhoz kötötték. A termőveszőkön a májusi virágzás után kialakultak a fürtök, amelyek fajtától függően szeptembertől októberig megértek. Ekkor szüretelték a szőlőt. Sok helyen ez volt a legfontosabb nem egyházi ünnep. A termesztési év a metszéssel vette kezdetét, ezt februárban-márciusban végezték, esetleg januárban, minden esetre barack virágzás idejére illet elvégezni. Ez a tavalyi hajtócsapok egyik ágának termőre metszésével, másik ágának hajtó csappá alakításából állt. A metszés kezdetben kacorral (kacorkéssel), majd metszőollóval történt. Az „számított” (gazdának), aki tudott metszeni (és oltani). A friss hajtások megfásodása után lehetett kötni, ez a fehérnép dolga volt. Ha túl magasra nőtt (embernél magasabbra), akkor visszavágták. Ritkán honaljazták (a levéltövek másodhajtását levágták, törték). A XIX. sz.-ban megjelent a réz és kén tartalmú szerekkel történt növényvédelem a lisztharmat és a peronoszpóra ellen. A talajművelés a kikapálással (a tőkefejek földből való kibontásával) kezdődött. Ezt évi több kapálás, sarabolás követte. Majd a szüret után a trágyázás és a bekapálás, esetleg lovas beszántás (a tőkefejek földel való betakarása) zárta. A szüret után fahordóban adalékanyagok nélkül érlelték a bort.
Fõmenü
